4.rész
Eltűntek
"Élj gyorsan , szórakozz és légy egy kicsit csintalan. "
-Louis Tomlinson
A látvány ledermesztett. Itt állok, és bámulom a két láncot. Nem tudom felfogni.
A két srác élettelen teste lóg rajtuk. Akkor ezért volt csend. Közelebb lépek hozzájuk, hogy megbizonyosodjak arról, hogy meghaltak. Először Louis elé lépek, akinek a teste sokkal hűvösebb a megszokottnál, de hidegnek egyáltalán nem nevezném. Kicsit megpofozgatom sápadt arcát, de nem reagál. Niallel is megteszem ugyan ezt a mozdulat sort, de sem reagál rá sehogy.
Felfutok a lépcső feléig, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy ők sem tudnak olyan könnyen meghalni, mint ebből a csapatból senki sem.
-Nagyon viccesek vagytok.-fordulok vissza hozzájuk. Két vigyorgó fiúval találom szemben magam.
-Valld be, hogy megijedtél.-nevet megállíthatatlanul az ír.
-Csak míg le nem esett, hogy nem tudok meghalni magatoktól.-lépkedek vissza hozzájuk és leveszem róluk az ólom súlyú láncokat. Louis azonnal a pince padlójára kerül, és a hasát fogja a nevetéstől.
-Ez járt azért mert elfelejtetted, hogy itt vagyunk.-bólogat komolyan Niall, de szája sarkában bujkál egy kisfiús mosoly.
-Jó, hát volt egy kis probléma.-intem le őket, és most már velük indulok el a nappali felé.
-Zayn, mi ez a bűz?-fut elém Abby, akit érzékenyen érint a farkas barátaink kellemesnek nem mondható illata.
-Szia, Niall vagyok.-nyújtja felé kezét az ír srác, hogy bemutatkozhasson.
-Abby.-rázza meg félve a várakozó mancsot, majd Louisszal is így tesz. Csillogó szemekkel mered rá, miközben úgy mosolyog, mint egy vadalma. Remélem nem szeret bele, nem tenne jót neki.
-Gyere, nézzük meg mit tudsz enni.-rángatom meg óvatosan a kezét, hogy elszakítsam egymástól a két tekintetet.
Elindulok a kicsit romos konyhánk felé. Na jó, az túlzás, hogy kicsit, mert a a fél fal ledőlt és ajtó sincs rajta. Őszintén szólva örülök, hogy áram van ebben a romhalmazban.
-Te ilyen vért iszol?-nézegeti a kezébe adott Rh-pozitívos csomagot.
-Mivel embereket nem csapolhatok meg..-vonok vállat és kortyolni kezdem, kimerültem éjszaka.
-Hol van Kloé?-teszi fel az egyetlen olyan kérdést, amit nagyon szerettem volna elkerülni.
-Elkellet mennie.- fordítom félre a fejemet, hogy véletlenül se kelljen a szemébe néznem.
-Vissza fog jönni?-teszi fel a második tiltott kérdést.
-Nem, nem hiszem.-teszem le a kezemben lévő megmaradt folyadékot, és kikerülöm. Nem tudok a szemébe nézni. Egyszerűen nem megy.
Az étkezőben Niall falatozik jóízűen, abból, amit mi főztünk a délelőtt folyamán.
-Jó étvágyat.-veregetem meg a vállát miközben elhaladok mellette.
-Köszi, nagyon fincsi. Ki csinálta?-kérdezi tőlem teli szájjal.
-Abby, Liam és én.-mondom büszkén, hiszen az illata is jó. Mivel félig ember vagyok, ezért ehetek rendes ételeket is, de az évek során egyre kevésbé tesz jóllakottá.
-Ügyesek vagytok.-fordul vissza a púposan szedett tányérhoz, én pedig folytatom utamat a szobámba. Azaz csak folytatnám, ha nem ütköznék a lépcső felénél Louis-ba.
-Este megyünk valahova?-biccent az ablak felé, ezzel jelezve, hogy kint igencsak rossz idő van. Dörög villámlik és zuhog az eső, mintha dézsából öntenék. Pedig reggel még sütött a Nap.
-Kicsit később eldöntjük. Vigyázol Abby-re?-kérem meg, mert nem maradhat egyedül és Lou semmit nem tud, ezért esélytelen, hogy elszólja magát.
-Persze, de történt valami?-néz rám nagy kék íriszeivel, amiben általában játékosság csillog, de most egy kis aggodalmat is vélek felfedezni benne.
-Igen, fent van a Walking Dead következő része.-nevetek rá figyelem elterelés képpen.
Tudom, hogy nem hiszi el, hogy ez az egyetlen oka a nagy sietségemnek, de rám hagyja, amiért hálával tartozom. Mosolyogva veregeti meg a vállamat, majd Abby felé veszi az irányt, aki még mindig a konyhában ebédel.
Baj az van, meg Walking Dead új rész is, szóval beültem a laptop elé és beütöm a mobil netünk kódját.
Ne is gondolkodjatok rajta, hogy mennyi ideig tartott megtanulni ezeknek a gépeknek a használatát. Lényegtelen is, mert mára minden elektronikus kütyüt biztonsággal kezelek. Még így 721évesen is.
Már az 5. évad 2. részét nézem, mikor halk kopogást hallok az ajtómon.
-Gyere.-szólalok meg, de tekintve, hogy régóta nem beszéltem hangom a megszokottnál jóval rekedtebb és halkabb. Szerencsére Niall meghallotta és bedugja szőke kobakját az ajtómon.
-Zavarhatlak?-néz rám bizonytalan tekintettel.
-Gyere csak.-állítom meg a sorozatot, és a kép pont egy undorító zombi közeli képénél fagy meg. Kicsit elhúzom a számat, majd látogatómra szegezem kíváncsi tekintetemet.
-Beszéltünk Abbyvel. Nem, nem mondtunk neki semmi konkrétat.-teszi hozzá rémült tekintetem láttán.- Csak a vadászatokról érdeklődött.
-És?-nem értem mire akar kilyukadni, erről úgy tudom már Harryvel is beszéltek és teljesen jól fogadta.
-Velünk akar jönni, csatlakozni akar hozzánk.-hajtja le a fejét.
Ha a csapatunkban valakit főnöknek lehet nevezni,akkor talán az én vagyok. Semmi ön jelöltség nincsen benne, de az ilyen kérdésekkel mindig hozzám fordulnak, talán ez köszönhető a koromnak is.
-Nem, ezt felejtse el. Nem jöhet velünk, ez veszélyes!-kelek ki magamból, és ahogy felpattanok az ágyról, lendületből felborítom a z éjjeli szekrénynek használt asztalt. A rajzok, amik eddig rajta pihenek, lassan szállingózva és néhol talán gyűrötten érik el a padlót.
-Mi is ezt mondjuk neki, de ő továbbra is vidáman köti az ebet a karóhoz.-üldögél még mindig nyugodtan Niall a fekete fotelben. Hirtelen eszembe jut, hogy milyen régen szereztem már őket, és mennyi gondot jelentettek néha. Ezek után persze a fejemben kiakadok Niall ír nyugodtságán, ami nekem is nagyon jól jönne.
-Menj most el Niall.- biccentek az ajtó felé. El is indul, de a küszöbről visszanéz rám.
-Ha jobban vagy gyere le, ezt muszáj megbeszélnünk.-mondjam, majd kilép.
Magamra hagy, de ugyan úgy érzem a mérhetetlen haragot, dühöt és félelmet.
Nem szeretném, hogy baja essen, tudom, hogy idővel a segítségünkre lesz, de egyenlőre túl nagy a vér szomja. Veszélyes lenne magunkkal vinni, míg hozzá nem szokik a tubusos vérhez.
Emlékszem én mennyit szenvedtem egy-egy gyógyuló végtaggal vagy csonttal, mert egy idősebb vámpír jóval erősebb volt nálam.
Most, hogy én már átéltem tudok neki segíteni, ezért nem engedem, hogy elkövessen ugyan azokat a hibákat.
A testem minden egyes részén vannak sebhelyek, emlékeztetnek, de most már tudom, hogy nem lett volna nehéz elkerülni azokat a dolgokat. Ennyivel könnyebb dolga van Abbynek, már feltudom készíteni a picike részeltekre.
Mire végig érek gondolataimon a bennem levő düh, szinte teljesen eltűnik, ezért neki indulok a lépcső soroknak, hogy megkeressem a hangokat. Vagy a nappaliba vagy a konyhába kell irányítanom lépteimet, ez attól függ honnan szűrődnek ki hangok. De legnagyobb meglepettségemre jelenleg sehonnan...
