Kiütve
"Az életkor csak egy szám. Az érettség egy választás."
-Harry Stlyes
A házban sehol senki. Eltűntek. Végig néztem mindenki szobáját, sőt még a pincét is, de nincsenek itthon. Most vagy az történt, hogy kimentek, amint kétlek, hiszen ilyen időben csak és kizárólag az őrültek mászkálnak ki. A másik lehetőség sokkal borzalmasabb, de valószínűbb is, hogy elvitték Abby-t tanítani.
Rögtön kezembe veszem a telefonomat és Liam-et tárcsázom.
-Hallo?-veszi fel üvöltve.
-Hol a jó édes anyukámba vagytok?-reagálok rá én is hasonlóan, csak én nem a hangzavar miatt.
-Kocsikázunk egyet.-mondja kicsit késleltetve, de nyugodtan.
-Mi az, hogy kocsikáztok? Legalább egy rohadt cetlit írhattatok volna!-járkálok fel alá a szűkös nappalinkban.
-Jól van, na. Arra számítottunk, hogy mire megnyugszol, addigra haza érünk. De ne idegesítsd fel magad újra, igyál valami finomat egy óra és otthon vagyunk.-marad tökéletesen nyugodt borostás barátom
-Igyekezzetek.-fejezem be ennyivel a beszélgetést. Meg sem várom, hogy elköszönjön, csak kinyomom a telefont. Ezután pedig az asztalra dobom. Széttört. Mármint a telefon. Akkor annyira mégsem sikerült megnyugodni, mint szerettem volna. Váll rándítva indulok vissza a szobámba. Nem izgat a telefonom, majd lesz másik. Annyit úgysem használom, mint az átlagos korom béli tinik. Pontosabban, akik tényleg annyi idősek, mint amennyinek én látszom.
A szobámban rögtön a szétszórt rajzokhoz lépek, és felszedegetnem őket. A nők mindig ismerős, de mégis ismeretlen arcuk van. Mármint, ha van arcuk, túl nyomó többségben, nem rajzolok arcot nekik. Miután újra összerendezve pihennek a fa asztalon, újabb lapot veszek magamhoz és engedem, hogy a kezemet a fantáziám vezesse.
Közel másfél óra kellett, ahhoz, hogy befejezzem, valamint a kóborlók is visszatérjenek az otthon melegébe. Legalábbis mindenképpen melegebb, mint a kinti idő.
-Zayn! Sikerült!-több be a szobámba Abby kopogás nélkül.
-Micsoda?-fordulok hozzá lassan. A látványtól újra sokkot kapok, ma már másodszor. Abby széttárt karokkal vigyorogva néz rám. Ja, és csupa véresen. A fehér trikója, a kék nadrágja, a karja, mindene. Még a haja is, igaz, azon kevésbé látszik, mert az alja amúgy is színes.
Ezek után nem kell elmondania, hogy mi történt. A kocsikázás, azt jelentette, amire először gondoltam. Elvitték Abbyt, hogy kedvére gyilkolászhasson.
-Gratulálok. Most menj és szed össze magad.-morgok rá, tán egy csöppet barátságtalanul, unottan és lenézően. Egészen azt hittem, hogy elég világosan beszéltem, a srácokkal. Miután Abby kihátrál a szobámból én is kifelé veszem az irányt, és a nappali közepén elkiáltom magam.
-Niall!-nem telik bele fél perc, még a srác a kiabálásom helyszínére nem ér.
.Tudom, tudom.-emeli fel rögtön védekezően a kezét. Úgy sejtem, hogy némiképp megijeszti a vérben forgó szemem. -Harry azt mondta, hogy nem fogod észrevenni, ha lelépünk a többiek benne voltak én meg nem akartam kimaradni.-hajtja le a fejét.
-Nem voltam elég érthető?-üvöltök rá.-Azt kértem, hogy MÉG ne engedjük vadászni, mert fiatal. Tanulnia kell, sokat. Nagyon, nagyon sokat.-fejezem be és elfordulok, majd visszaindulok a szobámba, ott nem zavarhat senki. Vagyis egészen addig ezt hittem. Abby úgy rohangált ki és be, ahogy kedve tartja. Minden apró dologért engem zaklat, pedig látja, hogy rajzolok.
A végeredmény egyik eddigi rajzomhoz sem hasonlít, de szép lett. Talán szebb, mint eddig bármelyik.
Ezt a művemet is a többire hajítom, majd a többiekhez indulok.
-Megnyugodtál?-veti rám ideges pillantásait Abby, oké lehet, hogy kicsit gorombábban küldtem el, mint kellett volna. Kérdésére csak egy bizonytalan bólintással válaszolok.
Az igazság az, hogy egy cseppet sem vagyok nyugodt, csak nyugodtabb. Ez sajnos néha nálam, napokba, vagy hónapokba telhet, de az évek során megtanultam kezelni. Ilyenkor keveset beszélek, és rengeteget eszem, ami nagyon nem tesz jót a készleteinknek. De ez még mindig jobb, mintha öldökölni kezdenék.
Durcásan vágom le magam, az egyetlen rám váró helyre és bámulni kezdek a foltot az asztalon. Senki nem beszél, csak bambul.
-Este?-szedi össze minden bátorságát Louis.
-Megyünk.-intézem el ennyivel, és tudomásul is veszik. Az órára pillantok, ami még csak 3 órát mutat. Ráérek, nagyon is ráérek. Gyűlölöm az unalmat, de ebben a helyzetben nem tudok mást tenni. A csapta két táborra szakadt, ami egy kicsit sem jó, főleg, hogy egyedül vagyok ötükkel szemben. Mindenki csendben ül a nagynak egyáltalán nevezhető helyiségbe, ahol lassan vágni lehetne a feszültséget.
Rendben van, hogy nem tudok vidámságot érezni, csak a kapszulák segítségével, de azért szeretem nézni, ha mások azok. Főleg, ha a barátaimról van szó.
-Liam, feljössz?-biccentek a lépcső felé. Jobb esetben megérti, hogy mit szeretnék, rossz esetben fent el kell magyaráznom.
-Persze.-fújja ki a levegőt néhány másodperc gondolkodás után. Nagy mosoly kíséretében lép be mögöttem a rozoga barna ajtómon. Csoda, hogy még egyben van.
-Mit érsz?!-pakolom ki elé az árút, amiből válogathat.
-Huh, ennyi van?-vonja fel a szemöldökét, miközben felvesz egy fekete dobozos bogyót. Csak szótlanul bólintok, majd kiveszem a kezéből, mert én már tudtam, hogy azt akarom. Dark Lights-a látás elhomályosul, majd elsötétül, de azon kívül, mindent ugyan úgy lehet érzékelni. Mintha egy álom lenne.
Liam értetlenül vizsgál, majd ő is bekap egyet, elhelyezkedik kényelmesen és ennyi. Mást már nem látok, csak barátom nyugodt lélegzését hallgatom.
Itt fekszünk kiütve, és ki tudja, hogy mennyi ideig fog ez még tartani.
